Percperec - Kritikán alul

Színházban jártam. A büfében két újságíró beszélgetett. Az egyik már a sokadik pohár borát fogyasztotta. A másik megkérdezte:
- Nem te írod a kritikát?
- De.
- És nem nézed? Már elkezdődött.
- Nem. Tudom, hogy mit kell írnom róla. Ahhoz meg nem kell látnom.

Csak bekopogtattak...

...pedig kint van a felirat, hogy ne tegyék. Én ostoba meg ajtót nyitottam. Ott áll a srác, oldalán a csaj. Zsíros haj, szemüveg, néhány kósza pattanás. Az a  mosoly, amitől azonnal ideges leszek. Hittérítők, ügynökök, használtautó-kereskedők vigyora. Ez politikai volt. Mondja a párt nevét, aztán: - Jöttünk az ajánlószelvényért.
Mintha hívtam volna őket, ablakból üvöltöttem volna, hogy halló, jöjjenek, jöjjenek, szabadítsanak meg a cédulámtól, mert harap! Mintha a sajátjáért jött volna, amit én csak megőriztem néhány napra.

Percperec - A srác a szomszédból

Kölyökkorunkban sokat járkáltunk együtt. Már akkor bele volt hülyülve a színház világába. De gondolta a fene, hogy ez lesz belőle. Egy mondata megragadt bennem. Nem különleges mondat volt, nem a későbbi (mai) zsenigyerek beszélt belőle, nem akart el sem gondolkodtatni vele. Csak úgy mondta, két slukk cigi között, amit úgy szívott, hogy közben résnyire szűkült a szeme.

Percperec - Mélytorkos Csütörtök

Más megvilágításban, de nekem is van egy történetem a Torkos Csütörtökről. Tavaly céges társasággal voltunk egy étteremben azon a napon. Volt kollégák, leendő volt kollégák, meg a maradék. Lehetett hozni férjet, feleséget, barátot, barátnőt. Palika, aki számítógépes ezermester volt nálunk, elhozta a csaját. Már nincsenek együtt, ezért kegyeleti okokból nem írom le a keresztnevét sem. Elég annyi róla, hogy Palika nem az agya miatt volt vele. A külső viszont tényleg mindent megmagyarázott. Már amikor leültünk, elkezdett nyafogni a csaj. Miért nem maradtunk otthon, Palcsi? Megnéztünk volna egy filmet, olyan ritkán van szabad estéd. Palika kínlódva nézett ránk. Próbálta csitítani a nőt, de az nem olyan volt. Belekötött mindenbe.

Percperec - A bolond piacos

Nem szeretek a debreceni piacra járni. Az új varázscsarnokkal -ami előtt máris reped a burkolat- elveszett a régi, lepukkant kofatanya varázsa, a tömegbe süppedt zsivaj, az arcokból áradó büdös, de meghitt meleg. Ennek hiánya nagyon érezhető. De van rosszabb. A bérleti díjak emelésével az árusok arcáról is lehervadt a mosoly. Néha már az is megdobogtatja a szívet, ha köszönnek. Nem előre, de legalább vissza. Tisztelet a kivételnek.