Himnuszfelejtő

Sokan égették már le magukat a Himnusz szavalásával, éneklésével. Elég Vikidál Gyulára, szegény Bubik Istvánra vagy a legkínosabban teljesítő Király Lindára gondolni. Ez semmit nem von le az előadók elismert értékeiből, de nagyon kellemetlen. Lehet borzalmasabb egy színész vagy énekes számára, ha közönség előtt belesül a Himnuszba, a Szózatba, a Nemzeti dalba? Aligha. Ünnepelt, sztárnak kikiáltott művészeknél még kegyetlenebb. A bélyeg rajtuk marad, ezt nem felejti a közönség. Pedig van ilyen. Most éppen a Csokonai Színház egyes számú aktorával, Trill Zsolttal esett meg.

Óriásplakátokon is hirdette a nagyszerű Ghymes a Főnix-csarnokban tartott koncertjét. Rajta hatalmas betűkkel a vendégművészek neve, köztük Trill Zsolté is. Március 15-én került sor az eseményre, ahol Trill mondta el a Himnuszt. Vagy csak mondta volna, mert jött a rémálom. Elfelejtette a Himnusz szövegét. Izzadt, erőlködött, nem ment. Végül papírból felolvasta.

Nagyon sajnálatos dolog. Trill remek színész, állítólag remek ember, akire mindig lehet számítani. Most nem így alakult. Cserbenhagyta a magabiztosság és a memória, emiatt cserbenhagyta a közönséget. Máris olvasni olyan véleményt, hogy "égő ez a Beregszászról áttelepült társulat magyarságtudatának folyamatos hangoztatása mellett", de ez ostobaság. Csak egy egyszerű rövidzárlatról van szó, ami sajnos nagyon rossz helyen és időben következett be.

Előfordul. Kínos, szörnyű, szegény Trill nagyon rosszul érezheti magát miatta. Az élet megy tovább. Sokáig emlékeznek majd rá az emberek, mert már csak ilyenek: szeretnek a rosszra emlékezni. Itt véget is érhetett volna a történet, de folytatódott, hiszen Vidnyánszky Attila, a Csokonai Színház jelenlegi igazgatója egy közleményt adott ki a történtekről. Nem kellett volna.

„Minden előadóművész életében elkövetkezik egy ilyen – rémálmaiból ismert – rettegett pillanat, amikor nagyközönség előtt egyszer csak köd ereszkedik rá, és teljesen leblokkol. A felelősség súlyát mélyen átérző művészekkel esik meg ez leginkább, akik minden alkalommal, amikor a nézők elé lépnek, teljes idegrendszerükkel, önmagukkal nem takarékoskodva szolgálják őket.

Megesett ez Simándi Józseffel is a Hazám, hazám éneklésekor, s megtörtént ez most március 15-én Trill Zsolttal a Himnusz szavalásakor. Természetesen a Csokonai Színház színésze tudja Kölcsey versét, de jött a színészek által rettegett „fehér lap”, és neki – ellentétben az imént említett példával – még csak zene sem volt, amibe kapaszkodhasson. Trill Zsolt túl van a tűzkeresztségen, és ez semmiképp nem vesz el az ő színészi kvalitásából, melyet épp a szóban forgó este délutánján Tóték őrnagyának alakítása közben is megcsodálhattak a nézők.”

A közlemény alapja igaz. A történtek semmit nem vesznek el Trill színészi kvalitásaiból. Nem is hoztam volna szóba a dolgot, mert nem tartom igazán hír értékűnek. De szerepel ott egy név, Simándi Józsefé. Hiba. Hiba egy művész hibáját egy másik művész hibájával próbálni enyhíteni. Nem elegáns dolog. Simándi nevével takarózni pedig egyenesen otrombaság. Nevének felhasználása semmit nem enyhít a mostani történet kínosságán. A Csokonai Színház kapkodva, ostobán fogalmazott. Ide elég lett volna egy bocsánatkérés, amit mindenki elfogad. Eléggé fájhat Trillnek, ami történt, nem kellett volna Simándit is bevonni fájdalmába. Simándi sem mutogatott másra, amikor megtörtént a baj, tudta, az nagyon méltatlan lenne hozzá.