Hol van az már?

Pénteken Kósa Lajos évértékelőjére mentem, nem is nagyon tehettem mást. Szórakozni bárhol lehet. Tudtam volna előre is ülni, mégis a hátsó részt választottam. Szeretek vegyülni. Két koma mellett foglaltam helyet. Együtt érkeztek. Enyhe cefreszag jött belőlük, de nem volt komoly. Talán a büfében dobtak be valamit az ünnepi esemény előtt. Először járhattak ott, mert mindenről volt véleményük. Folyamatosan mondták a magukét. Eleinte még nem volt zavaró. De amikor Kósa belekezdett, ezek akkor sem hagyták abba. Minden második mondatára reagáltak valamit, legsűrűbben azt, hogy ez így igaz, igaza van!

Nem voltak nagyon idegesítőek, inkább szórakoztatónak találtam. Éppen előttünk egy idősebb hölgy ült. Elegáns volt és rengeteg parfümöt locsolt magára. Őt láthatóan zavarta a két úr állandó kommentálása. Néha hátranézett szigorúan, olyankor a jókedvű páros halkabbra fogta magát. Aztán Kósa egyik mondata után azt mondta az egyik a másiknak: ebből nagyon nagy miniszterelnök lesz. A hölgy előttünk úgy rezzent össze, mint akit darázs csípett. Hátrafordult és dühösen azt sziszegte:
-Ne beszéljenek hülyeséget! Hol van az már?
A cimborák elnémultak. Zavartan néztek egymásra. Az egyik őszinte hangon visszasúgta a hölgynek:
-Miért tetszik ilyen pesszimistának lenni?
A nő nem felelt, csak a fejét csóválta. A komák utána már nem szólaltak meg. Kósa mindent beleadott, de a mellettem lezajlott szóváltás miatt onnantól rá nem, csak arra tudtam koncentrálni hogy ne nevessem el magam, mert akkor nem tudnám abbahagyni. Soha nem éreztem még olyan hosszúnak egy beszédet. Pedig jól csinálta, azt mondják.