Debrecenben megállt az idő!

Mikor gyerekként először olvastam Móricz Zsigmondtól a Légy jó mindhalálig-ot nagyon tetszett, persze kötelező olvasmány volt, és talán túl nyomasztó is egy kisiskolás lelkének, egészen szíven ütött Misi sorsa. Aztán az élet idesodort engem is Debrecenbe, a “nem akarok többé debreceni diák lenni” mondatot sokat emlegettem a tanulmányi osztállyal folytatott harcok során.
Basahalom posztjáról ismét eszembe jutott ez a regény, és újra elolvastam a Debrecenről szóló részeket.
Mennyire furcsa, immár debreceniként teljesen mást jelentenek ezek a sorok… és döbbenetes, hogy 90 év alatt sem változott semmi. Az ezt alátámasztó kedvenc idézeteimet olvashatjátok az alábbiakban, némi illusztrációval.

***
"Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öregúr mégis lát valamit, s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna továbbfordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papírsusogásra figyelmes lesz az öregúr, tehát átugrott a második hasábra, s ott folytatta. A cikkben arról van szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre, s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.
Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat. Hát az első lóvasutat? Hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt? Éppen a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják, s a kocsi hátához ragasztják, s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával, és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte, s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.
Egészen megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. Lassan ütött, méltóságosan az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a harangra, s olyan messze volt egymástól a két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két üres közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni, s azon is kiverte az ötöt, s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!
Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát, s egykettő elkezdte verni zengő, vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó, magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.
Akkor ő bátran felvette az újságot, s elolvasta a vezércikk címét:
- Debrecen jövője. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a város területén még fennálló két lóvasúti vonal…

…


A vénlány kinyitotta az ajtót, s abban a percben megjelent ott egy óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi. Egész rémülettel nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból. Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt, Debrecenben, a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

…

- Te Nyilas, tudod, mi a híres Debrecenbe? – kérdezte Orczy.
- Nem.
- Az a bokor, ni!
- Mi?
- Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott, annak a kis háznak az ablakába. Azt még Rákóczi ültette, itt vót a múltkor nálunk Lőrincz bácsi, ő mondta, hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a líciom, hogy Debrecen ki ne pusztítsa azt a líciomot, mint a Simonyi-gátat, tudod.
De ő nem tudott erről semmit.
- Mi az a Simonyi gát?
- Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát, tudod, és tavaly mind kivágták; mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem jön többet Debrecenbe, mert itt több szép nincs, csak a Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a líciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, sőt háromszáz esztendős, még az első Rákóczi, a legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no, gyere, nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.

…

Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belül sivár és üres parasztudvarokat talál az ember, kemény téli szél csapott az arcába, lélegzete is elállt, míg végigszaladt a tornácon, s bebújt a ház ajtaján."



Forrás