Szürkület

Ünnep volt. A szokásos. Kicsit beszélgettünk, térre mentünk és énekeltünk. Több bennünk a gyűlölet, mint tavaly ilyenkor. Kevesebb, mint jövőre lesz. Meghallgattunk mindenkit, akit ilyenkor kell. Színészt, ripacsot, képviselőt, polgármestert. Nagy szavakat, apró embereket. Tapsoltunk, ha ott volt a helye. Fújoltunk, ha kellett. Fáztunk egy kicsit, nem hevített az öröm. Borús volt a tér. Vettünk nagy levegőt, a gyereknek sütit, magunknak egy sört. Néztük a zászlók magányos együttlétét. Dúdoltunk Himnuszt, Tankcsapdát, Halász Jutkát. Figyeltünk és hallgattunk. Nem figyeltünk és hangoskodtunk. Próbáltuk keresni az összetartozást, néztük, merre van a szabadság, amelynek őrvárosában összegyűltünk, tömegbe verődtünk, de nem láttuk semerre. Más dolga volt.

Petőfit és Kossuthot is csak szobron láttuk. Dicsőséges nagyurakat élőben. Jól voltak, nem viszketett semmijük. Csak a Nagytemplom nézett el szomorúan a fejük felett.

Lelkesedtünk és lelkiztünk, próbáltunk érzést csiholni, de hiába. A szikra elmaradt. Egy idő után már összefolyt minden, csak távoli harsogás foszlányai jutottak el hozzánk gazemberségről, tönkretételről, büszkeségről, balítéletről, vagy jobbítéletről. Füldugóra vágytunk és nyárra. Színre a szürke helyett. De nem volt. Elmaradt, nem volt rá igény. Csak a rekedt kiabálásra. Azt is meghallgattuk. Egyik fülünkön be, a másikon is be. Alig tudtuk utána kiverni onnan.

Márciusokra gondoltunk, pártjelvények és kampány nélküliekre. Felidéztük magunkban. Amit láttunk, az más. Pedig csak most kezdődött. Utálat, bosszúvágy, cefrés harag.

Vége lett. Megtapsoltuk. Hazamentünk. Nem kapcsoltuk be a tévét. A hazafiságot letudtuk, időnként eszünkbe jut, hogy mi is az. Nem az, amit láttunk, nem az, amit hallottunk.

Jövőre szebb lesz, ezt ígérték. Biztosan. Szivárványt a borús égre ember még nem rajzolt, ez meg csak egy ünnep volt, a szokásos.