Az utolsó szagszeánsz

Szomorúan kezdődött a fideszes aktivisták utolsó szagszeánsza Debrecenben. József, a Debreczeni elrontotta játékukat. Az OVB miatta tiltotta be a munkahelyeken a kopogtatók gyűjtését. Debrecenben emiatt ötven helyről szedték be a dobozokat. Utoljára. Pedig micsoda élvezet volt! Leültek a szőnyegre, kiborították az aznapi termést, és az orrukkal be tudták azonosítani, honnan, melyik üzletből érkeztek a szelvények.

Ha zeller- és káposztaszag lepte a papirost, nagy valószínűséggel vagy a Csapó utcai, vagy az Angyalföld téri zöldségestől érkezett. Utóbbiba keveredett egy kis hagyma is, így pár nap után már ezt is meg tudták különböztetni csukott szemmel. A Délibáb áruház fodrászüzletét is azonnal fel lehetett ismerni a sült sampon utánozhatatlan illatáról, csakúgy, mint a Veres Péter utcai Buci pékség szelvényeit, melyek mintha mindig frissek és ropogósak lettek volna.

Ha a céduláról halvány szarszag kíséretében állati szőr hullott, már vágták is: Szotyori utca, kutyadoki! Keserű? Kassai úti gyógyszertár! Rózsaillat? Mikszáth utcai virágbolt. Mert az István útinak inkább szegfű, a Cívis utcainak krizantém, a Hétvezér utcainak pedig enyhe margaréta volt a jellegzetes jegye. Szomorúan csóválták fejüket, amikor a sütik illatát megérezve orruk megsúgta: az Epreskerti Cukrászdából megint csak egyetlen árva papír érkezett, ám egyből fel is vidultak, mert a pörkölt szagával beborított kilenc szelvény azt jelentette, hogy a Rózsás Csárdában komolyan veszik a kampányt.

Így szagolgattak, szimatoltak az aktivisták, örültek a sikernek, a közös munkának, a Kiskurucz kocsmából érkezett ajánlókon küldött magyar bor illatának, az Apafi utcai pelenkabolt gyermeki aromájának.

Eddig. Vége a mulatságnak, nincs több szagszeánsz. Debreczeni miatt, aki elrontotta. Meg amiatt a buzgómócsing miatt, aki bejelentette. Most vége a debreceni vásárnak, pedig megígértük Orbánnak, hogy csak innen érkezni fog nyolcszázharmincnégyezer és kettőszáztizenhét ajánlószelvény. Így nehezebb lesz, néztek egymásra a pajtások, de rosszkedvük el is múlt, mert nyílt az aktivista ajtó. Pósán László lépett be. Az utolsó dobozzal. Volt a városban egy hely, ahonnan László személyesen hozta el nap végén a cédulákat. Irigyelték érte. Ő is magát. Párás szemmel tette le a dobozt, óvatosan, finoman. Új dimenziók kapui nyíltak, új világok születtek. Mindent beterített a szalonnák, a nyers húsok, a dagadók, a finomra mosott belek, a lapockák semmivel össze nem téveszthető illata. Igen, a Hadházi úti hentesüzlet! A Szállító, ahonnan csak úgy ömlöttek az ajánlók. Az aktivistáknak remegett az orrcimpájuk. Utoljára, még egyszer, mohón.

Pósán László csendben, mosolyogva nézte fiataljait. Látta a meghatottságot. Nem szólt, nem siettette őket. Bár most utoljára szippantják szó szerint a kolbászszagú jövő ígéretét, az nemsokára eljön. S akkor minden olyan lesz, mint bent a hentesnél, a Hadházin. Egyenbélbe töltve lóg majd a demokrácia egy kampón, a boldog, fenenagy zsírszagban.